Mona Awad debütáló regényével az
Athanaeum kiadó Facebook oldalán találkoztam először, ahol magyar címet
kerestek a rózsaszín fánkos borítóval rendelkező könyvnek, ami egy lány
fogyókúrázásának történetét mutatja be. Aztán az eredmény is megszületett:
Antilányregény lett belőle, vagyis Felnőtté válás és kilodráma 13 felvonásban. Sőt
az Amazonon ez a könyv lett 2016 debütregénye! Úgyhogy eldöntöttem, hogy kell
nekem!
Nem tudom megmondani, mi vonzott
ennyire a történetben, hiszen szerencsére soha nem volt problémám a súlyommal,
sőt sokszor inkább az volt a baj, hogy túl vékony vagyok. Nem kellett fogyókúráznom,
egyszer tartottam egy komolyabb diétát az egészséges életmód nevében, azóta
pedig próbálok odafigyelni, hogy megfelelően táplálkozzak, hogy a hosszútávú
futásaimhoz legyen sok energiám.
Mégis annyira lelkes voltam a történettel
kapcsolatban, mert a téma megfogott, kíváncsi voltam, mit lehet kihozni belőle.
Ezért még a Líra által szervezett a könyvvel kapcsolatos beszélgetésre is
elmentem, ami A média hatása a testképünkre címet kapta. A beszélgetésen részt
vett Szurovecz Kitti írónő, egy szexuálpszichológus és egy pszichológus,
családterapeuta szakértő is. A beszélgetés fő témája a testképzavar volt,
amiben a jelenlévők meglátása alapján Lizzie, a történet főszereplője szenved.
Beszélgettek a testképzavar tüneteiről, a családtagok szerepéről és a könyv
főszereplőjéről is, akinek egyszer sem esik szó a testsúlyáról, mégis kövérnek
látja magát még akkor is, ha a környezete nem így gondolja. Megszállottan edz,
dekára méri a halat és a párkapcsolata is hagy kívánni valót maga után. Egy nem
túl szimpatikus karakter képe fogalmazódott meg bennem, hiszen akit egyedül a
külalakja és a testsúlya határoz meg, ott már régen nem stimmel valami. Mégis
megvettem a könyvet, bár előre tudtam, hogy Lizzie-vel nagyon nehezen tudok
majd azonosulni.
forrás |
De mi is a testképzavar pontosan?
Minden olyan viselkedészavar,
amelyben a beteg nem tudja helyesen megítélni saját testét, illetve azt, hogy
mi a normális. Egy természetellenes ideálhoz szeretne hasonlítani, ezért
egészségére ártalmas szokásokat vesz fel. Minden ilyen zavarra jellemző a
megszállottság és a kényszeresség, a szociális elszigetelődés, a fokozott
megfelelési vágy. Ilyen viselkedészavar például az anorexia, a bulimia, az
izomdiszmorfia, illetve a legfrissebb tünetegyüttes az orthorexia (kényszeres
egészséges táplálkozás) is.
(forrás: webbeteg)
Lizzie, Elizabeth, Liz, Beth –
nevezzük bárhogy, a fenti leírásnak teljesen megfelel. 13 hosszabb-rövidebb
történeten keresztül ismerjük meg testének kálváriáját. Látjuk bizonytalan
tiniként, aki bármit megtett azért, hogy a fiúk figyeljenek rá, huszonévesként,
amikor nála még lecsúszottabb alakokkal kavart, harmincéves házasként, majd edzésmániás
elvált nőként is.
A fülszöveg szerint kapok egy
barátnőt: hát nekem ilyen barátnő nem kell! Az egy dolog, hogy Lizzie nem egy
modellalkat, de nem is túl kedves lány. Mindenkit leszól, aki nála vékonyabb,
az már ribanc, aki kövérebb, az szánalmas. A saját barátnőjét, anyját,
munkatársait bírálja, lenézi, kritizálja. És ez akkor sem változik, amikor már
nem ő „a kövér lány”. Helyette megkeseredett nő válik belőle, aki az elért
testsúly ellenére sem boldog. Legszívesebben a könyv minden lapján jól
megráztam volna, hogy „Hahóóó, élvezd már egy kicsit az életedet!”
Az egész könyv olvasása közben,
csak egyetlenegy szó motoszkált a fejemben, és ez sajnos a kínos. Lizzie
gondolatai, a cselekedetei, az őt körülvevő emberek reakciói. Mert nem akarom
elhinni, hogy nincs egy ember sem, aki megmondja Lizzie-nek, hogy nem a
súlyával van a probléma, hanem a hozzáállásával! Az anyja, aki szintén kövér az
elhízással összefüggő összes betegséggel együtt, állatkerti példányként
mutogatja a barátainak a sovány lányát Barbie baba ruhákba öltöztetve. Míg Tom,
Lizzie férje mindenre csak helyesel a feleségének, pedig a gondolataiban a régi
Lizzie jár, aki igaz, hogy nem volt vékony, de lehetett vele órákon keresztül a
zenéről beszélgetni, jókat enni és szeretkezni.
Nagyon aktuális témát boncolgat
az írónő a könyvében, és tényleg beszélnünk kell a testképzavarról, de nem ilyen
formában. Lizzie az összes hibát elköveti, amit egy testképzavaros nő
elkövethet, mégis csak szeleteket kapunk az életéből, egyik hibára sincsen
megoldás vagy legalább felismerés, nincsenek jó példák, követendő minták,
támogató családtagok, barátok. Egy nő van csak, aki bármit is tesz, sosem lesz
elégedett a saját testével. Sajnos biztosan vannak olyanok, akik magukra
ismernek a Lizzie-ben, ezért is tartottam volna fontosnak, hogy a történet
végén egy pozitív üzenetet kapjanak az olvasók, hogy ne Lizzie legyen a
követendő példa!
"Egész életemben éhes és mérges leszek, de mindeközben baromi jól fogom magam érezni."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése